Negyedik: 



 Otthon voltam a családom körébe, amikor a feleségem kidobta a kedvenc ételem maradékát, amit vacsorára szerettem volna megenni. Nagyon dühös lettem rá. Nem mondtam semmit. Megkértem, hogy készítsen nekem valami mást vacsorára. Örömmel kiment a konyhába és készített nekem pár szendvicset. A dühöm elszállt, ahogy néztem mekkora örömmel készít nekem vacsorát. A nagyobbik gyerekem odajött hozzám, amíg ettem.
- Hé fater. Kellene pénz.
- Megint? Mire?
- Hát… Tudod, csak a szokásos.
- Alkoholra, mint a múltkor? A te érdekedben nem kapsz. Elmehetsz, de nem kapsz pénzt.
Mondtam, mire a fiam olyan szavakat használt rám, amit az ő idejébe én nem tettem volna meg az én apámmal. Dühös lettem. Magamban mérgelődtem. Nyugodt hangon felküldtem a szobájába és megtiltottam, hogy menjen bárhova is. Mire még csúnyább dolgokat mondott rólam. Úgy tettem, mintha nem foglalkoznék vele, miközben belülről majd szétrobbantam. Bekapcsoltam a tv-t. A kedvenc műsorom ment. Gondoltam ezt végre megnézhetem nyugalomba. A kisfiam, aki nem rég töltötte be az 5. évét, úgy gondolta, hogy most kér meg, hogy játsszak vele. Nemet mondtam. Nem kezdett el sírni, de ott maradt mellettem és játszott. Hangosan zajongott. Láttam, hogy néha-néha vágyakozva nézett rám, de türelmesen várt. Nem hallottam semmit a műsorból, mert olyan hangosan játszott. Mérges lettem. Kikapcsoltam a tv-t és kényszeredetten odaültem mellé. Felragyogott a kisfiam arca és hálásan nézett rám. Ebben a pillanatban eltűnt minden dühöm, mert rájöttem, hogy ez az arckifejezés többet jelent minden buta kis műsornál. Ha a dühömnek adtam volna utat, nem így végződött volna a napom. Veszekedéssel telt volna meg a házam. Talán még meg is ütöttem volna valakit, erősebb vagyok mindhármunknál. Ha úgy tennék, hogy a dühömet választom az életem keserű lenne. Ezért próbálom minél többször a higgadtságot, a kedvességet és a nyugalmat választani.