Kiléptem az utcára, kinyitottam az esernyőm és elindultam a munkahelyemre. Mindennap ugyanarra megyek. Sosem választok más utat. És mindennap eldöntöm, hogy a mai nap más lesz. Először is elsétálok az utcai bódé előtt, ahol épp eláznak a kirakott újságok. A fiatal fiú próbálja minél hamarabb összeszedni, de nem megy neki. Oda akarok menni, de akkor eszembe jut, hogy múlthéten amikor esett az eső, én pedig otthon hagytam az esernyőm, mert reggel még napos volt az idő, senki sem lépett oda hozzám, hogy felajánlja az esernyőjét. Akkor én miért tegyem meg? Felszegem az állam és tovább haladok. Elhaladok a pékség előtt. Mindennap eldöntöm, hogy bemegyek és veszek valamit, de sosem teszem meg. Ma az idős hölgy az esernyővel küszködik. Fel akar minden egyes asztal fölé állítani 1-1 nagy esernyőt. De öreg már és nem bírja el. Oda akarok menni, de akkor eszembe jut, hogy amikor a múltkor elejtettem az irodában a papírjaimat, egyszerűen csak kikerültek a kollégák. Ha ők nem segítettek, akkor nekem, én most miért segítsek? Tovább megyek. Elhaladok egy kislány mellett, aki épp a kutyája után lohol. Felém tart az eb, én pedig éppen le akarok hajolni érte, de akkor eszembe jut, hogy senki sem segített nekem, amikor az aranyhalam meghalt és én annyira sírtam, hogy már bedagadtak a szemeim. Ha akkor nem segített nekem senki, akkor én most miért tegyem meg ezzel a kislánnyal? Hagyom elszaladni a kutyát. Pár lépést sem teszek meg, amikor meglátok egy padon üldögélő nőt, amint éppen sírdogál. Oda akarok menni hozzá, de eszembe jut, hogy amikor éppen váltam és én sírtam egy padon, akkor sem jött oda hozzám senki. Akkor én miért tegyem meg ezt ezzel a nővel? Lesütöm a szemem és tovább megyek. Az irodaépülethez érek, ahol mosolyogva ajtót nyit nekem a portás. Nem köszönöm meg, mert ez a dolga. Nekem sem köszönik meg, amikor elvégzem a munkám. A lifthez értem, és beszálltam. Ahogy az emeleteket jelző lámpákat néztem, eszembe jutott, hogy reggel eldöntöttem ez a nap másmilyen lesz, mint a többi. De semmi sem változott. Mindennap találkozok, sírdogáló nőkkel, munkáját végző portással vagy a kutyája után futó kislánnyal. De sosem segítek nekik, illetve sosem mondok köszönetet. Mindennap elmegyek mellettük. És miért? Mert nekem sem segítenek sohasem. Azonban mindennap a liftben, amíg számolom az emeleteket, azon gondolkodom, hogy megváltozna-e bármi is, ha én mégis odalépnék és segítenék az öreghölgynek kinyitni az esernyőt? Eldöntöm, hogy a holnapi nap más lesz…
